Amíg nem vagyunk tisztában azzal a ténnyel, hogy saját életfeladatunk van, tudatalattink - álmok, megérzések és legbensőbb vágyak formájában - időnként megpróbál jelzéseket küldeni neki számunkra. Ezek a belülről jövő jelzések ösztönzően hatnak személyiségünkre, életpályánkra és kapcsolatainkra.

Ám amíg nem ismerjük fel a lelkünk legmélyén fejlő feladatokat, és nem ennek megfelelően éljük az életünket, olyan, mintha egy kirakós játékot próbálnánk meg összerakni, aminek hiányzik egy, esetleg több darabja. Menet közben érezzük, hogy valami nem stimmel, de nem tudjuk, mi az, ezért mindent a megszokott menetrend szerint teszünk, de az alapvető felismerés még várat magára.

„Az alkimista” olyan, évszázadokon át féltve őrzött titkos tanításokat rejt magában, mint például az életfeladat, jelen esetben a Személyes Történet megtalálása. Segít, hogy rátaláljunk az útra, de abban nem kíván befolyásolni, hogy milyen tempóban, mekkora hittel és önfegyelemmel haladunk végig azon.

Egy dologra azonban nagyon oda kell figyelni olvasás közben. Megvan az ideje a befelé fordulásnak, de el kell érkeznie a kifelé fordulás idejének is. Hogy miért tartom fontosnak ezt az evidenciát megemlíteni?
Mert miközben lelkünk labirintusában kóborolunk, számtalan csillogó drágakőre bukkanhatunk, számtalan, érdekesnek tűnő mellékútra bukkanhatunk, és ha ezek túlzottan lenyűgöznek bennünket, soha nem jutunk ki az útvesztőből.

Nem lehet jó dolog bezárva lenni önmagunkba. Ezért vigyázzunk, hogy egyetlen perccel se maradjunk bent hosszabb ideig, mint ahogy feltétlenül szükséges. Hiszen az önismeret csupán az út kezdete, nem pedig az utazás vége.

Ha tehát sikeresen felfedezzük lelkünk rejtélyes labirintusát, olyan érzés lesz, mintha hirtelen eltűnnének a falak, és egyszerre meglátnánk mindazt, ami eddig el volt zárva előlünk.

Nem akarom túlragozni a dolgot. Aki bármilyen indíttatásból kedvet kapott ahhoz, hogy elolvassa Santiago, az andalúz pásztorfiú csodálatos, spirituális történetét, és elhatározását tett is követi, egészen biztosan gazdagabb lesz egy különleges, szimbolikus mesével, amely mintegy az élet metaforája lopja be magát az ember szívébe.

És meg vagyok győződve arról, hogy más szemszögből fog nézni önmagára, és az őt körülvevő világra. Úgy fogja érezni magát, mint a kisgyerek, amikor a hosszú téli hónapok után először szalad ki a tavasz illatával terhes napfénybe. És nem fogja érteni, miért kellett erre eddig várnia.

Bár azért ennek az egészen Személyes Történet dolognak van egy óriási veszélye is. Könnyen elbizakodottá tehet az, ha azt hisszük, rátaláltunk az útra, és azon képesek is vagyunk egyedül végigmenni.

Nem szabad. Szükség van segítőkre, akik tudják, merre kell menni, mit kell csinálni, akik képesek kivezetni bennünket az esetleges zsákutcákból, akik nem hagyják, hogy olyan irányba haladjunk, ami nem hogy előrehaladást, hanem visszacsúszást jelent. Akik csak abban az esetben hívják fel magukra a figyelmet, ha erre feltétlenül szükség van. Egyébként csendben, a háttérből, mintegy szürke eminenciásként követik az eseményeket. És ez így van jól.

Végezetül szeretném megköszönni mindenkinek, aki elolvasta néha talán kuszának tűnő gondolataimat. Köszönetem jeléül - és egyébként szorosan a tárgyhoz kapcsolódóan - íme egy kis gyöngyszem: „Soha nincs túl késő, hogy azzá váljunk, akiknek lennünk kell.” (George Eliot).

forrás: www.ekultura.hu