Valamit mindig lehet tenni..


Egy nap a paraszt szamara beleesett a kútba. Az állat órákon át szánalmasan bőgött, miközben a paraszt megpróbált rájönni mit is tehetne. Végül úgy döntött, hogy az állat már öreg és a kutat úgyis ideje már betemetni nem éri meg kihúzni az öreg szamarat. Áthívta a szomszédait, hogy segítsenek. Mindegyik lapátot fogott és elkezdtek földet lapátolni a kútba. A szamár megértette mi történik és először rémisztően üvöltött. Aztán, mindenki csodálatára, megnyugodott. Pár lapáttal késobb a paraszt lenézett a kútba. Meglepetten látta, hogy minden lapátnyi föld után a szamár valami különöset csinál. Lerázza magáról a földet és egy lépéssel feljebb mászik. Ahogy a paraszt és szomszédai tovább lapátolták a földet a szamárra, lerázta magáról és egyre feljebb mászott. Hamarosan mindenki ámult, ahogy a szamár átlépett a kút peremén és boldogan elsétált!

Az élet minden fajta szemetet és földet fog rád lapátolni. A kútból kimászás trükkje, hogy lerázd magadról és tegyél egy lépést. Minden probléma csak egy lehetőség a továbblépésre. Bármilyen problémából van kiút, ha nem adod fel, nem állsz meg!

Rázd meg magad és lépj egyet feljebb.

AMI PÉNZÉRT NEM MEGVEHETŐ...

Két, súlyosan beteg ember feküdt ugyanazon kórteremben. Egyikük minden nap délután felült az ágyban egy órácskára, hogy ezzel megmozgassa a szervezetét. Az ágya a kórterem egyetlen ablakához közelebbi volt.

A másik beteg ember egész nap csak feküdt az ágyában, a plafont bámulva.
Beszélgettek a családról, feleségrol, gyerekekrol, a katonakorukról, a nyaralásaikról, ahogy az szokásos ilyen helyzetben.
Az az ember, aki az ablaknál feküdt, minden délután, amikor felült, azzal töltötte az idot, hogy elkezdte közvetíteni a másiknak, mit lát az ablakon át a kinti világból. A másik ágyon fekvo embert egy ido után szinte csak ezek a színes beszámolók tartották életben, már alig várta oket, ez volt minden változatosság az életében.

Az ablak egy kellemes, tavacskával díszített parkra nézett. Vadkacsák és hattyúk úszkáltak a tavon, és gyerekek játszottak távirányítós játékhajóikkal rajta. Szerelmespárok üldögéltek a színes virágágyások mellett órákig, egymásba felejtkezve.

Miközben az ablak melletti beteg kimeríto részletességgel írta le a kinti világot , a másik, folyton fekvo behunyta a szemét és maga elé képzelte a látványt.

Egy meleg délutánon az ablak melletti ember egy, a parkon átvonuló karneváli menetrol beszélt. Bár a folyton fekvo ember nem hallotta zenészeket, maga elé képzelte oket a másik érzékletes leírása alapján.
A napok és hetek teltek. Egy reggel a betegeket fürdetni készülo novér az ablak melletti embert élettelenül találta az ágyában, mert az éjjel csendben elaludt örökre. Elszomorodva hívta a személyzetet, hogy kivigyék az elhunytat. Amint alkalom kínálkozott rá, a korábban a belso
ágyon fekvo beteg kérte, hogy a másik ágyban fekhessen. A novér szívesen segített, kényelembe helyezve ot azon az ágyon, majd magára hagyta.

Lassan, fájdalmaktól gyötörve az ablak felé fordult az ember, és megdöbbenve látta: az ablak egy tuzfalra néz. Megkérdezte a novért, mi történhetett az eltávozott szobatárssal, hogy olyan szépnek festette le
az ablakon túli világot.

A novér elárulta, hogy az az ember vak volt, nem láthatta a falat sem..
Valószínuleg csak bátorítani akarta Önt! - mondta a férfinak.

Tanulság: igazi boldogság boldogabbá tenni másokat, nem törodve saját helyzetünkkel. Bajainkat megosztva csökkenthetjük oket, de ha derunket és boldogságunkat osztjuk meg másokkal, megsokszorozzuk azt.

Ha gazdagnak szeretnéd érezni magad, számold össze azokat a dolgokat az életedben, melyeket nem vehetsz meg semmi pénzért.

Béka

Volt egyszer egy csoport béka, akik versenyezni akartak. Egy nagyon magas toronyba akartak feljutni. Sok néző gyűlt össze, hogy figyeljék a versenyt és biztassák a békákat. Elkezdődött a verseny, de a nézők közül senki nem hitt abban, hogy egy békának is sikerülni fog feljutni a torony csúcsára. Ilyeneket mondogattak: "Ohh de fárasztó, sosem fognak feljutni." vagy "Semmiképpen nem sikerülhet a torony túl magas." A békák kezdtek lemaradozni, egyetlenegy kivételével, aki élénken kapaszkodott felfelé. A nézők továbbra is kiabáltak: "Ez túl fárasztó, nem sikerülhet nekik!" Egyre több béka gondolta meg magát és fordult vissza, csak az az egy haladt tovább kitartóan, egyáltalán nem akarta feladni. Végül mindegyik feladta, azt az egy békát kivéve, aki hatalmas ambícióval és kitartással egyedül jutott fel a torony csúcsára.
Ezután a többi béka és a nézők is meg akarták tudni, hogyan sikerülhet neki az, amit mindannyian lehetetlennek hittek. Egy néző odament a békához és megkérdezte, hogyan volt annyi ereje, hogy feljusson a csúcsra. Ekkor derült ki, hogy a győztes béka süket volt.

A tanulság? Sose hallgass azokra az emberekre, akik mindig negatívak és pesszimisták, mert ők elrabolják a legszebb vágyaidat és reményeidet, amiket a lelkedben hordozol.
Gondolj mindig a szavak erejére, mert bármit hallasz vagy olvasok befolyásolja tetteidet!
Tehát légy mindig optimista! És leginkább: légy egyszerűen süket, ha valaki azt mondja, hogy nem tudod megvalósítani az álmaidat.
Gondold ezt: Bármi sikerülhet neked, ha igazán akarod!

A felszín alatt (Siha Andrea)

Itt vagyok. Már évek óta ugyanazon a polcon porosodok. Megszoktam már ezt az állapotot. Mintha ez lenne a sorsom. Csak legmerészebb álmaimban játszadozom el a gondolattal, hogy egyszer... talán... belőlem is lesz utazótáska...
- Jó napot! – magas, filigrán, elegánsan öltözött férfi nyitott be a boltba, tekintetével a pultot fürkészte.
- Szép jó napot! – lépett ki kis habozás után a táskakészítő a bolt műhelyként funkcionáló részéből. – Tessék pancsolni.
- Szeretnék egy bőrtáskát. Utazótáskát.
- Rendben van. Milyen bőrre gondolt?
- Én... nem is tudom... A lényeg, hogy szép legyen. De már rohanok is! Tudja mit? Maga amolyan igazi vén rókának tűnik. Válassza ki bátran a megfelelőt, és készítsen nekem egy divatos utazótáskát. Pár nap múlva eljövök érte.
- De uram... mégis... milyen táskára gondolt? Annyi fazon létezik...
- Magára bízom. Csak ízléses legyen. Viszlát!
- De...
Az ajtó becsapódott, és a táskakészítő ismét egyedül volt a boltban. Pontosabban: csak azt hitte, hogy egyedül van. Valamennyi bőrdarab izgatott susmusolásba kezdett: "Most én jövök! Engem fog választani! Érzem!" Elindult a polc felé, alaposan megtapogatott minden hozzám közel eső darabot, és ami ekkor történt... Felfoghatatlan... Engem vett le! Én? De hát... miért pont én? Annyi éve volt már, hogy ide kerültem, pont erre a polca, azóta senki nem mozdított el, és most...
-Tökéletes. Hibátlan – suttogja.
Hibátlan? Ha valóban az lennék, akkor eddig biztosan véletlen kerültem el a figyelmét. Óvatosan megfog, és kiterít a hosszú pultra. Szeretettel méreget. Különlegesnek érzem magam.
- Akkor lássunk hozzá.
Erősen megfog, és elkezd szétvágni. "Neee, ez úgy fáj!!" Ahogy egyre csak szaporodtak rajtam a sebek... úgy éreztem soha nem lesz vége! Már nem akarok táska lenni! Ez szörnyű. Fájdalmas, és most még az sem érdekel, hogy a cél szentesíti az eszközt. Nem akarom... Azonnal hagyja abba!
- Már csak pár lépés. Szegénykéim... mi mindent kell eltűrnötök ahhoz, hogy végre valóban hasznotokat tudják venni. De ez még mind semmi. - miközben magában beszélt, a táskakészítő már az utolsó simításokat végezte rajtam - ez csak bevezetés a nagyvilágba, szenvedtek a kezeim alatt, pedig én aztán nem akarok fájdalmat okozni, majd meglátjátok, hogy ez még csak a kezdet. Itt voltatok évekig. Ez az igazi otthonotok. A kinti világ durva...
A kezdet? Miért beszél ilyen kiábrándultan? Hiszen már táska vagyok! Gyönyörű, elegáns táska! Pont olyan, mint amilyenre az úr vágyott! Biztosan nagyon fog nekem örülni. Akkor mégis mi lehetne olyan szörnyű az elkövetkezendő időkben? Hiszen már túl vagyok a nehezén... egy - két szúrás ide vagy oda... most látom csak igazán, hogy mennyire megérte!
Pár nap múlva valóban visszatért az elegáns úr. Értem jött.
- Elkészült?
- Természetesen uram, már is hozom.
A műhelyben vártam a pillanatot, amikor megfog, és átad a megrendelőnek.
- Parancsoljon.
- Nahát! Ez gyönyörű! Jó munkát végzett. Elégedett vagyok.
Miután fizetett, ahogy jött, olyan szélsebesen távozott. De már velem! Együtt, kéz a kézben kisétáltunk előző életemből. Ebben a pillanatban kezdődött el életem hátralevő része. Újjászülettem. Tényleg különleges lehetek, hiszen én lettem a kiválasztott. Egyedi vagyok.Egyszeri és megismételhetetlen. És ő is az. Mi együtt így alkotunk egészet. Bizonyára van az életben némi determináció, hiszen hogyan másként jöhetett volna létre ez a különleges kapocs? Eddig csak ő volt... és én... Két külön világ. Most már: mi vagyunk. Ennek így kellett történnie.
Az elkövetkezendő pár hónap volt életem legszebb időszaka. Visszatekintvén, immáron határozottan állíthatom, hogy akkor voltam csak igazán boldog. Akkor először, és utoljára. Úgy óvott engem, mint anyaoroszlán a kölykeit. Ha piszkos lettem leporolgatott. Szeretet vezette minden érintését, minden ilyen érintéssel új erőre kaptam. Mintha csak energiát törölgetett volna belém a puha kendővel. Mindenhová magával vitt. Nem volt olyan pillanat az életében, amelyet ne kísértem volna figyelemmel. Kezdve a legapróbb baráti összejövetelekkel, egészen a fontos megbeszélésekig. Minden rezdülését magamba véstem, minden mozdulatát elraktároztam. Akkor is tudtam, hogy rossz a kedve, ha egy szót sem szólt. Az arcáról olvastam. Akkor úgy tűnt ez már mindig így marad. Egymáshoz nőttünk, egymáséi vagyunk. Ő nem tud létezni nélkülem, én nem tudok létezni nélküle. Annyira belefeledkeztem ezekbe az illúziókba, hogy szép lassan elfelejtettem: valójában csak egy használati tárgy vagyok.
Ahogy telt múlt az idő egyre kevesebb figyelmet szentelt nekem. Az sem érdekelte, ha poros lettem, ha itt-ott a használattól felrepedezett a bőröm. Már nem bánt velem óvatosan. Régen mindig az íróasztala közelébe rakott, hogy a munka közben rám nézhessen, hogy ne érezze magát olyan "veszettül elveszettnek. Mellette voltam, így elég volt csak rám pillantania, és érezte, hogy nincs egyedül. De az idő múlásával csak egy laza mozdulattal a sarokba dobott, s mintha ott sem lennék, a munkába temetkezett. Rám sem nézett, tudomást sem vett rólam. Valami megváltozott.
De miért? Miért történt így? Hiszen olyan tökéletesek voltunk! Emlékszel? Csak te és én! Nem hallasz engem. Olyan közel vagy... és mégis... olyan távol. Azt hiszed nem értem mi történik. Pedig értem. Hiába, csak egy nyamvadt táska vagyok. De nagyon is értem. Igaza volt a táskakészítőnek, amikor azt mondta, hogy a tű szúrása semmi ahhoz a szenvedéshez képest, ami még várni fog rám. Most még a tű szúrását is jobban elviselném, mint ezt az érdektelenséget, amit irányomba tanúsítasz. Igen, ennél még a fizikai fájdalom is elviselhetőbb. Szúrjanak meg százszor, ezerszer, de ne tedd ezt velem! Te a lelkemet szaggatod szét pici darabokra. És még csak észre sem veszed.
Ami ezután következett, egyenlő volt a teljes összeomlással. Szétrombolta a köztünk lévő láthatatlan kapcsot.
Egy napon ismét a kezébe vett. Annyi idő után először ismét éreztem az érintését. De ez az érintés most más volt. Hideg, taszító. Elmúlt az a szeretetteljes légkör, amely körülölte, miközben velem foglalkozott. A tekintete szúrós volt. Mit követtem el? Nem értem... S ekkor, mindenféle kommentár nélkül: kivitt az utcára, és a háza melletti szemeteskuka mellé rakott.
- Jó napot szomszéd! – köszönt a túloldalra.
- Szép napot uram!
- Nem tudja mikor viszik a szemetet?
- Ma délután.
A szemetet? Hát ez lennék? Egy szemétkupac? Nem vagyok szemétnek való. Nincs velem nagyobb baj... igaz, egy kicsit elkoptam, de ez csak és kizárólag az ő gondatlanságának tudható be! És most ilyen könnyedén, ilyen egyszerűen kidob? Hova tűntek az együtt töltött szép napok? Hogy tud tőlem ilyen alattomos módon megválni?
Időközben elment itthonról. Kocsiba szállt, és elhajtott. Nélkülem. A sírás fojtogat...
Kora délután eleredt az eső. Minta csak az égben sírtak volna, hogy így kellett történnie. Én pedig ott voltam a kuka mellett, szerencsétlenül, kidobva, bőrig ázva, piszkosan, elhasználódva.
Nem sokkal később befordult a kocsija. Pont előttem parkolt. Ugyanolyan elegáns volt, mint amikor először láttam meg. Kiszállt, kezében egy új, elegáns táskával...

A szomszédban

A szomszéd utcában van egy barátom, ebben a nagy és végtelen városban.
De a napok múlnak és a hetek szaladnak, és mielőtt észrevenném, eltelik egy év. És soha nem látom régi barátom arcát. Mert az élet egy gyors és rettenetes versenyfutás. Ő tudja, hogy most is éppúgy kedvelem, mint akkoriban, amikor még becsengettem hozzá, és ő is hozzám. Akkor fiatalabbak voltunk, most pedig elfoglalt, fáradt férfiak. Belefáradva az ostoba játékba, abba, hogy nevet szerezzünk magunknak.
'Holnap' - mondom, - 'felhívom Jimet. Csak azért, hogy tudja, gondolok még rá.'
De eljön és elmegy a holnap, és a távolság köztünk csak egyre nő. A szomszéd utcában s mégis mérföldekre...
'Táviratot kapott, uram. Jim ma meghalt.'
És ez az, amit végül kapunk és megérdemlünk. Egy eltűnt barát a szomszéd utcában.

Volt egyszer egy 17 éves srác, aki az anyukájával élt és rákos volt. Egy napon sétálgatott a városban és az egyik zeneboltban meglátott egy nagyon szép lányt. Bement, de nem tudott megszólalni. A lány megkérdezte tőle:
- Segíthetek? - Erre ő nem is nézte hogy milyen CD-t vett ki és mondta hogy ezt kéri.
A lány kérdezte hogy becsomagolja e, mondta a srác: - Igen. A lány bement a raktárba és becsomagolva adta át a CD-t. És a srác onnantól kezdve naponta vett egy CD-t. Egy idő után vett egy szekrényt a sok CD-nek.
Meg akarta hívni a lányt, de nem merte, úgyhogy egyik napon otthagyott egy cetlit a boltban a telefonszámával. Amikor a lány felhívta, a srác anyukája vette fel, és elmondta hogy a srác épp aznap meghalt. A lány mesélt a CD-kről, és a nő megtalálta a szekrényben a sok-sok CD-t becsomagolva. Kibontott egyet és talált benne egy üzenetet: "Nem megyünk valahova szórakozni együtt?" És minden CD-ben ugyanaz az üzenet volt. Csak a srác nem volt elég figyelmes, és így nem jött össze neki.

Mindig azt mondd, amire gondolsz. HA SZERETSZ VALAKIT, MONDD MEG NEKI. Ne félj kifejezni önmagad. Nyújtsd ki a kezed, és mondd meg a másiknak, hogy mit jelent a számodra. Mert mire eldöntöd, hogy melyik a megfelelő időpont, már túl késő lehet. Ragadd meg a napot, soha ne sajnálkozz. És ami a legfontosabb, maradj közel barátaidhoz és családodhoz, mert ők segítettek abban, hogy azzá légy, ami ma vagy. Addig szeresd barátaidat, amíg teheted...

Álmomban

Álmomban látogatóban jártam Istennél. Bekopogtam, hogy beszélgetni szeretnék vele, ha van rám ideje.    
Az Úr elmosolyodott és így válaszolt:
- Az én időm végtelen, mindenre jut belőle. Mire vagy kíváncsi?
- Az érdekelne, mit tartasz a legfurcsábbnak az emberekben?
- Azt, hogy nem szeretnek gyerekek lenni, siettetik a felnőtté válást, majd visszvágyódnak a gyermekkorba. Azt, hogy akár az egészségüket is feláldozzák, hogy sok pénzük legyen, majd rengeteg pénzt költenek rá, hogy visszanyerjék egészségüket. Azt, hogy izgatottan lesik a jövőt, hogy megfeledkeznek a jelenről, így aztán nemhogy a jövőt, de a jelent sem élik meg. Azt, hogy úgy élnek, mintha sose halnának meg és úgy halnak meg, mintha sose éltek volna.
- Atyaként mit szeretnél, ha gyerekeid mely tanulságokat jegyeznék meg?
- Tanulják meg, hogy senkiből nem lehet erővel kicsikarni a szeretetet.
Hagyni kell, hogy szerethessenek. Nem az a legértékesebb, hogy mit szeretnénk az életben, hanem az, hogy kik állnak mellettünk. Tanulják meg, hogy nem célszerű másokhoz mérni magukat, saját magukhoz képest legyünk elbírálhatóak. Fogadják el, hogy nem az a gazdag, akinek a legtöbbje van, hanem az, akinek a legkevesebbre van szüksége. Tanulják meg, hogy csak néhány másodperc kell ahhoz, hogy mély sebeket ejtsünk azokon, akiket szeretünk, ám sok-sok év kell ahhoz, hogy ezek begyógyuljanak. A megbocsátást a megbocsátás gyakorlásának útján kell megtanulni. El kell fogadni, hogy vannak olyanok, akik mélyen éreznek, de nem tanulták meg kimutatni érzelmeiket. Meg kell tanulni, hogy bármit lehet pénzen venni, csak boldogságot nem. Két ember nézheti ugyanazt a dolgot és mégis két másféle dolgot látnak. Meg kell tanulni, hogy az az igazi barát, aki mindent tud rólunk és mégis szeret. Nem mindig elég, ha mások megbocsátanak, meg kell bocsátanunk magunknak is.
Búcsúzásnál megköszöntem szavait, ő pedig így válaszolt:
- Az emberek elfelejtik mit mondtál, mit csináltál. De arra mindig emlékezni fognak, hogy milyen érzéseket ébresztettél bennük.