Hullámmoraj

Szürke tenger és szürke ég.
Ó véghetetlen szürkeség!
Jajongva száll a sok sirály.
A lágy eső halkan szitál.
Vonagló, méla vízmoraj,
Örök-egyhangú mélyi dal.
És mégse, mégse szomorú.
Ó szürke, szép, komoly ború!

Ti szürke tenger-távolok,
Lám én is, én is itt vagyok!
Az a hatalmas, furcsa szél,
Amely nem tudni merre kél,
Eddig sodorta csónakom,
S most ülve szürke partokon
Fontolgatom, elmélgetem
Harminchatéves életem.

Mily különös, hogy itt vagyok,
Hogy hallom az örök habot
A véghetetlen ég alatt.
Hogy annyi minden elmaradt,
Hogy annyi volt és annyi van,
És el fog ülni nyomtalan:
Mint harsogó hullámhadak
A fövenyen elomlanak.

Mily különös: Ma itt vagyok,
És holnap tán már új habok
És friss szelek ölelik át
Életem ingó csónakát,
Új tengerek és új egek,
Új szürkeségek intenek:
S holnapután új partokon
A régi zúgást hallgatom.

Mondd, mondd, te gazdag szürkeség:
Mi jöhet új elémbe még?
Amit a szív tud sejteni,
Ami emberi s isteni
Engedtetett a Föld színén:
Mindent megértem, éltem én.
Már minden volt. Hogy élhetem
Még gazdagabbá életem?

Ha jönne most az alkonyat,
Amely bezárja utamat,
Úgy hagynám itt a szép nyarat:
Békétlen vágyam nem maradt.
Úgy hajtanám le arcom én
A hívó Isten kebelén,
Mosolygón, érten, gazdagon,
Halk Tedeummal ajkamon.

De hogyha élnem méretett,
Ha zúgnak még a tengerek,
És ismeretlen partokon
Kell még kikötni csónakom:
Kedves nekem az Akarat,
Melytől vitorlám megdagad,
S amely hajóznom rendelé
A láthatatlan part felé.

Csak zúgjatok, örök habok:
Én is egy kis hullám vagyok.
Testvér nekem a mélyi dal,
S a lelkem rá rímet sugall.
Ó édes ülni köztetek,
Hullámok, rímek, életek,
S hallgatni szívem halk dalát:
Az öröklét mély dallamát.

Ketten a Mesterrel

Fehér fényben, fehér ruhában,
Egy férfi jár előttem egyre.
Vezet, vezet, kezem kezében,
Föl a magányos, nagy hegyekre.
Az emberarcok ködbe vesztek,
Ketten vagyunk a hegyeken.
Kézen fogva vezet a Mester,
S én követem.

Megláboltam a pusztaságot,
Homokviharos, sívó tengert.
Szürke porát szívemre szórta,
Szörnyű magánya majd hogy elnyelt.
De tikkadt lelkem felüdítve
A Mester arca járt velem.
Kezem meleg kezébe fogta,
S én követem.

Lehevertem illatos fűre
Oázisok mézes szelében,
Elálmodoztam rózsás felhőn,
Távol dalon, zsongó levélen.
De kezét homlokomra tette
S megnyitva álmodó szemem,
Előre mutatott a Mester,
S én követem.

Elértem a hegyek tövébe
S indultam fölfelé nyomában.
Dideregtem a szirti szélben,
A szikla megvérezte lábam.
Ha megálltam, szemembe nézett
És rám mosolygott csendesen.
S belém szállott a Mester lelke.
És követem.

Mikor az első csúcsra értem,
Verejtékes nap estelén,
Megkísértett a nagy Kísértő,
És egy világot tárt elém.
De a Mester szemembe nézett,
Szomorú szemmel, könnyesen,
S rajta kívül nem láttam semmit.
És követem.

Járok magányos hegytetőkön,
A magasságos szirthazában.
S egy férfi jár előttem egyre,
Fehér fényben, fehér ruhában.
Léptünk alatt meleg virágok
Serkednek a vad köveken.
Kézen fogva vezet a Mester,
S én követem.

www.szepi.hu/irodalom